Huszonkettedik fejezet

A szörnyű csapás és Skywalker mester családjának megérkezése között eltelt héten mi, tanítványok, mind jobban elcsüggedtünk. Amikor Cilghal nagykövet tájékoztatta Leia Organa Solót a történtekről, a tanácsos azonnal indulni akart, hogy elutazzon a Yavin-4- re, ám nem egykönnyen tudott megszabadulni a hivatali kötelezettségeitől. Cilghal javasolta neki, hogy mindenképpen várja meg, amíg az orvosok megérkeznek, és elvégzik a mester állapotának elemzésit, továbbá ígéretet tett, hogy tájékoztatást nyújt minden változásról.

A Luke húgával létrejött közvetlen kapcsolat révén Cilghal nagykövet, a legújabb tanítvány az Akadémia hivatalos vezetőjévé lépeti elő - legalábbis, az Új Köztársaság főtisztviselői szemében. Kam Solusar tovább vezette a gyakorlatokat, de nem próbált új tudásanyagot átadni nekünk, csak a már meglévő tökéletesítésére törekedett. Megértettem őt, amiéit vonakodott új ismereteket oktatni Luke távollétében, de ez egyben azt is jelentette, hogy rendkívül elővigyázatosan irányította a közösségünket. A Szentély közelében akart tartani mindnyájunkat, még nekem is szólt, hogy egy időre függesszem fel a hajnali futásokat. Nyíltan megtagadtam a kérést, de a békesség kedvéért kerestem magamnak egy olyan útvonalat, amelyet követve nem távolodtam el nagyon az építménytől.

Jómagam azért kerültem pocsék hangulatba, mert azzal, hogy Cilghal, illetve Kam lettek a vezetőink, nem oda kerültem, ahová igazából szerettem volna. Amikor megérkezett a Napzúzó hollétének ellenőrzésére kiküldött felderítőcsapat, egyszerűen nem vettek rólam tudomást. Egy simára borotvált képű hadnagyocska közölte velem, hogy csak annyi információt fog megadni, amennyit feltétlenül tudnom kell, és azt is megmondta, hogy ő fogja eldönteni, mikor mennyit kell megtudnom. Ha lett volna fogalma arról, hogy ki vagyok valójában, csakis úgy válaszolgatott volna nekem, hogy „igen, uram”, „nem, uram”, és levegőt venni sem merészelt volna a jelenlétemben, hacsak nem adok rá engedélyt. Így viszont mint leendő Jedit csupán a „probléma részének” tekintett. Természetesen gyerekjáték lett volna belepiszkálni a hadnagy agyába és elhitetni vele, hogy nem vagyok jelen a kommunikációs központban, mialatt leadja a jelentését Cracken tábornoknak, de csaknem biztosra vettem, hogy a képességeim ilyen jellegű kamatoztatásával lennék néhány hosszú lépést a sötét oldal felé. Noha tudni akartam, hogy mi áll a jelentésekben, nem óhajtottam veszélybe sodorni magunkat azzal, ahogyan tudomást szerzek az adatokról. Ennek ellenére úgy határoztam, hogy mindenről tudnom kell, így aztán rávettem Luke R2-esét, hogy szedje ki nekem a jelentéseket a kommunikációs központ számítógépéből.

Persze, megkímélhettem volna magamat és Artut a gondoktól, ha eszembe jut az első lecke a fiatal, kezdő tisztekről: ha tudnak valami fontosat, alig várják, hogy megoszthassák másokkal. Ha nem tudnak semmit, a rangjukat és a beosztásukat használják, hogy palástolják a tudatlanságukat. A gázóriás szívében dühöngő viharok miatt n hadnagy nem tudhatta biztosan, hogy a Napzúzó ott van-e még, vagy megsemmisült, avagy elvitték onnan. A felderítő küldetését a legjobb esetben is eredménytelennek lehetett nevezni, de valahogy mégis enyhítette a parancsnokok aggodalmait.

Jóllehet én is szerettem volna hinni abban, hogy a pusztító gépezet továbbra is a régi helyén van, egy újabb fejlemény, pontosabban unnak hiánya miatt mélységes nyugtalanság lett úrrá rajtam: Luke veresége óta nyomát sem láttuk a sötét alaknak. Ez a tény eléggé megrémített, ugyanis úgy éreztem, a tétlenség nem jellemző az ellenségünkre, és megfordult a fejemben, hogy még csak az első hulláma csapott le ránk annak a katasztrófának, amit Skywalker mester előre megérzett.

Továbbra is úgy gondoltam, hogy a sötét alak egy szociopata gyilkos, és minden, amit Exar Kunról megtudtam, tökéletesen beleillett ebbe a sablonba. A szociopaták általában sajátos ciklusokat követve fejtették ki áldatlan tevékenységüket, egy számukra tökéletesen logikus menetrend szerint cselekedtek. És mialatt mind szörnyűbb tetteket hajtottak végre, a ciklus általában gyorsult, míg végül teljesen elvesztették még a megmaradt öuralmukat is, és elég figyelmetlenné váltak ahhoz, hogy a hatóságok elkaphassák őket. „Csakhogy addigra már rettenetes pusztítást vittek véghez, kegyetlenül brutális bűncselekményeket követtek el.

Gantoris alig két hetet töltött a Yavinon, és a halálát vehettem akár egy ciklus csúcspontjának is. Kyp körülbelül egy héttel később érkezett, és egy hétig volt a holdon, mielőtt ellopta a Headhuntert. Egy héten belül visszatért, és rettentő csapást mért Luke-ra. Mivel ezek alapján a sötét alaknak néhány nappal a mester legyőzése; után vissza kellett volna jönnie, hogy lecsapjon fánk, de nem tette, és emiatt rémültem meg igazán.

Persze, bőségesen akadtak magyarázatok arra, hogy miért nem okozott további bajokat. Először is, mert időt akart adni nekünk, hogy kellően kétségbeessünk Luke állapota miatt, amitől sokkal sebezhetőbbé váltunk volna. A második magyarázat - az, amelyik, csontvelőmig megdermesztett - úgy festett, hogy a sötét alak minden energiáját Kyp Durron és a Napzúzó irányításának szenteli. Nem tudhattam, hogy ha valóban Exar Kun vonta befolyása alá Kypet miféle célpontot fog választani az iszonyatos gépezetnek, de nem szívesen tartózkodtam volna azon a világon, amelyen négyezer év elteltével is bosszút akart állni.

Exar Kun tétlenségére egyetlen biztató indokot találtam, nevezetesen azt, hogy mialatt összecsapott Luke-kal, majd kiemelte a Napzúzót a Yavinból, teljesen kimerült. Semmiképpen sem tudtam meghatározni, hogy Exar Kun mennyire hatalmas, de valószínűnek véltem, hogy a Jedi-mester legyőzése rengeteg energiáját emésztette el. Persze, azt sem állt módomban megítélni, hogy mennyi idő kell neki, mire összeszedi magát, de minden egyes nappal mi, a tanítványok is egyre erősebbek, egyre hatalmasabbak lettünk.

A legsötétebb éjszakán a leghalványabb fénynek is örülni kellett.

Tycho állta a szavát, a lehető legrövidebb idő alatt meghozta az orvosokat és a készleteket. Röviddel a távozása előtt félrehívott, és elmondta, hogy a teherszállító gépet egy teljes torpedóvető rendszerrel szereltette fel, továbbá felajánlotta, hogy a földbe döngöli azt a szentélyt, amelyikre rámutatok, de én türtőztettem magam. A protontorpedók valószínűleg a leghatékonyabb eszközök lettek volna arra, hogy elintézzük Exar Kun valamelyik erődjét, de még híven emlékeztem arra, Luke konokul ragaszkodott ahhoz, hogy egyik tanítvány sem mehet az ősi építmények közelébe. Márpedig, ha ő úgy ítélte meg, hogy mi, leendő Jedik nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy megbirkózzunk a problémával, akkor valószínűnek tűnt, hogy Tycho sem lesz képes, és nem akartam halálos veszélynek kitenni őt.

- Majd átküldőm a koordinátákat, ezredes úr! - feleltem végül, és integettem neki, mialatt elindult felfelé a rámpán. - Ha végképp elfajul a helyzet, beszélje rá Ackbar admirálist egy planetáris bombázásra! Az majd megsemmisíti az építményt.

- Vettem az adást! - válaszolta Tycho, azzal viszonozta a tisztelgést. - Az Erő legyen önökkel!

Az orvosok tetőtől talpig, kívül-belül átvizsgálták Luke-ot. Minden szerve, illetve összességében az egész szervezete tökéletesen működött, csakhogy ebben a tökéletesen működő testben nem lakott senki. Az orvosok, a technikusok és a droidok figyelmesen hallgattak minket, mialatt megpróbáltuk nekik elmagyarázni ezt a tényt, viszont ők a tudomány teremtményei voltak. Noha láthatták, amint nagyszerű dolgokat csinálunk az Erővel, az anyagi világ határain belül gondolkodtak, és tudományos magyarázatot kerestek egy alapjában véve lelki-szellemi jelenségre. Az Erőről beszélni nekik olyan volt, mintha a szeretetről beszéltünk volna egy rankornak. A távozásuk után nem maradt más dolgunk, mint hogy várjuk Leia Organa Solo érkezését. Bármelyik percben befuthatott, így aztán a hét java részét várakozással töltöttük. Töltöttem már ennél hosszabb időszakokat is unalmas őrszolgálatokkal, de a másodpercek óráknak tűntek, méghozzá kegyetlenül hosszú óráknak. És bár Kam minden tőle telhetőt megtett, hogy tartsa bennünk a lelket, a hangulatunk egyre romlott.

Aztán Leia hercegnő megérkezése csodát tett velünk. Eléggé fáradtnak és megviseltnek látszott, de minden ízében megmaradt annak az izgalmas és hősi eszményképnek, amivé a Lázadás idején lett. A sötét hajú, csillogó szemű ikrek részben csodálkozva, részben reszketve bámulták a rámpáról elébük táruló látványt. A Millennium Falconból utolsónak Han Solo szállt ki. Nekem úgy tűnt, hogy fogyott néhány kilót a legutóbbi, kesseli kalandja alatt, de továbbra is jó kiállású, élettől duzzadó alaknak látszott.

Cilghal nagykövet azonnal a Fogadóterembe vezette Solóékat. A napfény aranyló ragyogással és melegséggel töltötte meg a csarnokot, ami élesen elütött a rideg és komor valóságtól: Luke úgy feküdt az ágyán, mintha halott lett volna. Amikor a húga megpillantotta őt, minden önuralma ellenére megtántorodott. Én lemaradtam néhány lépésnyire, hogy ne halljam a családtagok elsuttogott megjegyzéseit, aztán Jaina lekecmergett az apja karjáról, odafutott a nagybátyjához és arcon csókolta. Azt hiszem, mindannyian reménykedtünk abban, hogy gyermeki csók hatni fog ott, ahol a mi hatalmunk és az orvon tudomány csődöt mondott, aztán a szívem majd’ megszakadt, amikor a csalódott apróság a kudarctól lesújtottan elfordult a mestertől.

A Solo-család megérkezése miatti lelkesültségünk elpárolgott a nap folyamán, és vacsorára mindannyian visszazuhantunk a korábbi komor hangulatunkba. Han Solo megtette, amit megtehetett, hogy segítsen, noha sejtésem szerint körülbelül annyira rajongott a főzésért, mint én. A Falcon apró konyhájában összeütött egy igazi koréliai vacsorát: endwát narancsmártással, vajon párolt scolcirt vweiludió-szeletekkel. Amúgy elég nehéz dolga lehetett, miután ő volt az egyetlen személy a Yavin-4-en, aki nem érzékelte az Erőt. Utólag visszatekintve belátom, hogy mi, a tanítványok a túlzott önsajnálattól fűtve, ráadásul hosszú távon jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. Han a főzéssel igyekezett menteni a menthetetlen helyzetet - és így legalább nem kellett végighallgatni mindazt, amit kínunkban összehordtunk.

Az asztalnál ülve jóformán csak piszkálgattam az ételt. Nem vettem részt a beszélgetésben, de a nyomozó koromban elsajátított technikámmal minden fontos kijelentést és információt rögzítettem az emlékezetemben, hogy ezeket később újra lejátsszam magamnak, és elemezzem. A módszerrel elértem, hogy elszakadhattam mindazon félelmektől és a kishitűségtől, amelynek a társaim hangot adtak. Ez talán nem volt teljesen tisztességes velük szemben, de akkorra már egy héten keresztül próbáltam eloszlatni mások rettegését, és elegem lett belőle.

Leia Organa még nálam is kevésbé tűrte az önsajnálattal teli locsogást, és a két tenyerét az asztal kőlapjára lecsapva véget vetett neki.

- Fejezzék be ezt a beszédet! - mondta a maga higgadt, de határozott módján, majd alaposan lehordott minket, amiért visszarettentünk a Jedi-léttel járó veszélyektől, továbbá emlékeztetett arra, hogy az Új Köztársaság számít ránk.

- Össze kell dolgoznunk! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Fel kell fedeznünk olyan dolgokat, amelyeket ma még nem ismerünk. Harcok várnak ránk, amelyeket meg kell vívnunk, ha tetszik, ha nem. Egyetlen dolgot nem tehetünk meg: nem adhatjuk fel!

Szívem szerint éljeneztem volna, de éppen tele volt a szám. Gyorsan megrágtam a falatnyi endwát, és nyeltem egy nagyot. Lassan csúszott le a torkomon - ahogyan a jó endwának kell és végre visszakaptam a hangomat. Éppen idejében ahhoz, hogy felüvöltsek.

Luke Skywalker mesélt nekünk arról, hogy az Alderaan megsemmisülésének pillanatában Obi-van Kenobi „zavart érzett az Erőben”. Ha azt, amit akkor éreztem, valaki „zavar”-nak nevezné, akkor az illető képes lenne egy huttot simogatni való házi kedvencnek nevezni. Fénysebességgel vágott belém az a megdöbbenés, ami akkor járja át az embert, ha közlik vele egy jó barátja halálának hírét. A tudatom hiába próbálta azonosítani vagy valamihez kapcsolni az érzést, hogy befogadja és feldolgozza, az üresség a feneketlen semmibe nyílt. Nem tudtam, hogy kik haltak meg, azt viszont igen, hogy immáron sosem lesz esélyem megismerni őket, és valahogy ez tűnt a legnagyobb tragédiának.

Arcok száguldottak el a lelki szemeim előtt, álomtöredékek suhantak át rajtam. Az orromba újszülöttek édes illata csapott, ami szempillantás alatt az elégett hús bűzévé alakult. Ezer és ezer, millió és millió kép, benyomás és érzés özönlött át rajtam. A remény félelemmé olvadt, a csodálkozás rettegéssé, az ártatlanság semmivé. Gondosan megtervezett, fényes jövők végképp elbuktak, amikor az élet egyik alapvető igazsága hamisnak bizonyult. Mert ezen értelmes lények számára nem lehetett kérdéses, hogy holnap reggel felkel-e a nap, és mégis, szempillantás alatt kiderült, hogy tévedtek, amikor a napjuk kitágult, és elemésztette a világukat.

Tőlem nem messze Streen azt ordította, hogy túl sok a hang, ennyivel nem tud megbirkózni, aztán összerogyott. Irigyeltem őt ezekben a másodpercekben, mert az elmém tökéletesen, világosan működött, és ennélfogva végignéztem, vagy inkább érzékeltem, hogy holtak egész serege vonul át a tudatomon. Láttam egy anyát, aki ösztöne parancsára cselekedve ráborult a gyermekére, hogy testével óvja őt, egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy mindketten elhamvadtak. Láttam ifjú szerelmeseket, akik egymás karjában feküdtek a pillanat izzásában, azt remélve, hogy amit akkor éreznek, sosem ér véget - és ez a kívánságuk teljesült, mert a testük atomokra oszlott. Láttam bűnözőket, akik az egyik pillanatban még egy apró siker miatt örvendeztek, és a következő pillanatban rettegve szűkölő5 vadállattá váltak, mialatt a világuk elpárolgott.

Nem emlékszem, hogyan hagytam el az étkezőt. Annyi bizonyos, hogy az agyam java része felmondta a szolgálatot, mialatt az Erő elhozta nekem egy távoli világ pusztulásának mozzanatait. Miután tudatom úgy-ahogy kitisztult, a szentély tetején találtam magam. A torkom kegyetlenül égett, négykézláb álltam a saját hányadékom tócsája felett, és mindenem reszketett. Utolsó erőmmel jobbra fordultam, hogy legalább a tiszta járólapokra roskadjak, de ekkor egy erős kéz megmarkolta a vállamat, és megtartott.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire pocsék lett a vacsora - dörmögte felettem Han Solo, és egy pohár vizet tett le mellém. - Mosd ki a szádat!

A fele vizet kilötyögtettem, mire felemeltem a poharat, aztán maradékkal kiöblítettem a számat, és az iszonyú ízű vizet átköptem a tető széle felett.

- Köszönöm - nyögtem ki, vagy legalább azt hiszem, hogy kinyögtem. Han elvonszolt a vacsorám maradékától, és megjegyezte:

- Leia azt mondja, hogy valami szörnyűség történt. A Napzúzó megsemmisített egy rendszert?

A zubbonyom ujjával megtöröltem a számat, és rekedtes hangon feleltem:

- Hacsak nem tudsz egy másik szuperfegyverről, amely képes felrobbantani egy csillagot...

Han elhúzta a szája sarkát, és sötét szeme felszikrázott, ami arra utalt, hogy a fejében megszületett egy kellően humoros válasz, de sosem mondta ki. A mosolya lehervadt, és jócskán megkomolyodva dörmögte:

- A Napzúzónak kellett lennie... vagy odakint valahol van egy hasonló fegyver.

Hirtelen egy Kypre rendkívül hasonlító fiatal férfi arcának képe suhant át az elmémen. Az ő szemén keresztül láttam a karcsú hajót, éreztem az örömét, amiért viszontlátja a testvérét, aztán az árulás minden fájdalmát, amely elmondhatatlan kínszenvedéssé alakult, miközben a teste hamuvá égett. Lélegzet után kaptam, és megkérdeztem:

- Kypnek volt egy öccse?

Han elnézett a távolba, és halkan felelt:

- A birodalmiak elvitték a Caridára, az ottani Akadémiára.

- Vége - mormoltam alig hallhatóan -, és a Caridának is.

- Hát akkor, azt hiszem, többé nem fognak meghívni osztálytalálkozóra - válaszolta Han, majd lepillantott rám, és hozzátette:

- Az Új Köztársaság Titkosszolgálata majd megerősíti az adatokat, de most már tudom, hol kezdjem a keresést.

- Kyp után indulsz? - kérdeztem, és zordon tekintettel meredtem rá.

- Meg kell tennem. Hallgatni fog rám.

- Legalábbis, ezt reméled - jegyeztem meg.

- Hmmm... látom, hogy mozog a szád, de a feleségem hangját hallom - dünnyögte Han, azzal felsóhajtott. - Nekem és a kölyöknek van egy közös történetünk. Dühös, és szüksége van valakire, akiben megbízik. Az vagyok én.

Bólogattam, majd felemeltem a fejemet, mélyen belenéztem a szemébe, és megkértem:

- Vigyél magaddal!

- Nézd, kölyök, én mindig egyedül dolgozom - tiltakozott nyomban -, akkor vagyok a legjobb formában.

- Igen, erről már hallottam - feleltem neki, azzal egy, az eredeti önmagamat ábrázoló képet sugároztam az elméjébe. - Már találkoztunk, Solo kapitány. Wedge Antilles bemutatott minket egymásnak. Skywalker mester javaslatára inkognitóban vagyok itt.

- Aha... Horn... világos - dörmögte Han nagyokat pislogva. - Tudom, hogy kiválóan bánsz az X-szárnyúval, viszont a Halálcsillagot nem lehet összehasonlítani a Napzúzóval. De ha szükségem lesz valakire, te leszel az első, akit megkeresek.

- Egy hihetetlen erejű valami után indulsz - válaszoltam fejcsóválva -, és most nemcsak a hajóról beszélek. Nem hagyhatom, hogy egyedül menj.

- Nem hagyhatod? - ismételte Han a szemét résnyire vonva. - Az én hajóm, az én szabályaim, és ne próbálj a rangoddal villogni nekem! Én már akkor tábornok voltam a lázadóknál, amikor te még Korélián éltél. Remekül elboldogulok majd Kyppel. És van egy olyan érzésem, hogy te nemcsak Kyptől tartasz.

- Ezt meg hogy érted? - csattantam fel kissé ingerülten.

- Te a KorBiz-nál szolgáltál - magyarázta higgadtan Han. - Nem vagy elragadtatva a gondolattól, hogy egy magamfajta alak ráteszi kezét a Napzúzóra.

A kijelentés nyomán gondolkodóba estem. Hanra néztem, aztán oldalra, a sötét őserdőre. Vajon tényleg hagyom, hogy a régi előítéleteim feltámadjanak és befolyásoljanak? Éveken át szerettem volna elkapni Han Solót, ha valaha visszamerészkedik a Korélia-rentdszerbe. Még a lázadókhoz való csatlakozásom után is komoly fenntartásaim voltak vele szemben. Aztán, az első személyes találkozásaik után úgy hittem, mindörökre eltemettem magamban az ügyet. Végül a szemébe fúrtam a tekintetemet, és őszintén válaszoltam:

- Volt olyan idő, amikor igazad lett volna. De most nem. Ha valóban az járna a fejemben, amit mondtál, akkor most odalent ólálkodnék, hogy ellopjam a Falcont, és én magam menjek Kyp után.

Han rövid töprengés után megfontoltan bólogatott, majd újabb magyarázatba kezdett:

- Figyelj, kölyök...ööö... Corran. Ha elmegyek Kyp után, az az egyetlen dolog, amit megtehetek. Te Jedi vagy. Te itt maradhatsz, és segíthetsz Luke-nak oly módon, ahogyan én nem. Nekem azt kell tennem, amit módomban áll megtenni, és ugyanez igaz rád is. Itt hagylak, hogy gondját viseld Luke-nak, hogy segíts a feleségemnél és vigyázz a gyerekeimre.

- Eltűröd, hogy egy volt KorBiz-ügynök vigyázzon a gyerekeidre? - kérdeztem kíváncsian.

- Az én koromban az ember már kezd ellágyulni - felelte sajnálkozást színlelve Han -, ráadásul tudom, hogy a régi véleményektől meg lehet szabadulni.

- Köszönöm - mormoltam, majd kissé aggodalmasan megkérdeztem: - És mi lesz, ha...

- Ha Kyp ellenem fordul? - kérdezett közbe Han. - Azt hiszem, Beszéltem már neked arról, hogy az apád vadászott rám egyszer. A Caridáig menekültem, hogy lerázzak egy Hornt, aki a nyomomba szegődött. És most Kyp még azt a menedéket is megsemmisítette. Ha úgy alakul a helyzet... jó vadászatot!